Több éve élek az intézményben. Az első időkben azt éreztem, megfogok bolondulni. Majd szép lassan mindenbe beleszoktam. Kezdetben csupán a személyzettel voltam jó kapcsolatban, aztán kezdtem egyre nyitottabbá lenni. A kocsimmal is csak a közvetlen környezetemben mászkáltam, majd ahogy telt az idő úgy váltam bátrabbá, merészebbé. Akinek ez a nyíltság, merészség, vagányság köszönhető, sajnos immár harmadik éve halott, ahogy számos szívemnek kedves ment el örökre az elmúlt időkben. Mondhatom, napjaim részévé vált a halál.
Számos dolgot tanultam, illetve, szoktam meg. Sok új kapcsolatom lett. Ezekben rengeteget fejlődtem. Egykor kizárólagosan csak egyesekkel voltam hajlandó étkezni, mivel azt önállóan képtelen vagyok, ám egy másik barátom hatására ebben a tekintetben is sokat engedtem, engedek. Ma már ott tartok, amire régebben álmomban nem gondoltam volna, hogy idegen férfiak segítségét is elfogadom, amennyiben hajlandóak megetetni engem. Amikor otthon voltam, még azt sem szerettem, ha idegenek enni látnak! Viszont ennek a nyíltságnak köszönhetően szabad vagyok, s ez nem mellékes. A családommal sajnos megromlott a viszonyom, ám őszintén szólva nem igazán eldönthető, ki ebben a hibás. Évek óta egyedül élek, önállóan döntök aktuális ügyeimben. Meglehetősen sokszor és óriásiakat csalódtam, azonban igyekeztem mindegyikből jól kijönni. Történtek baromi jó és megható, valamint kevésbé felemelő dolgok is. Ezekből fogok még szemezgetni, hogy minél jobban megismerjenek jövőbeni olvasóim.
Valós időben, valós események lesznek, azonban nem írom ki senki nevét, sem azt, hol élünk, létezünk. Célom nem más, mint az, hogy lássátok, tudjátok, milyen ép elmével, roncs testtel egy intézetben élni. Előjáróban annyit elárulhatok, mindig is rettegtem a szocotthontól, de az még a legmerészebb képzeletemet is felülmúlta. Nem, megszokni nem lehet, csak beletörődni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: